A Rysy nem kegyelmez.
Az indulás hajnali négykor volt, fejlámpával, hidegben. Az első két óra még kellemes — erdő, patak, fokozatos emelkedő. Aztán jön a szikla, a biztosítókötél, és az a pont, ahol az ember elkezd kérdőjeleket tenni a saját döntései mellé.
De fent, a 2499 méteres csúcson, amikor a napfelkelte bearanyozza a Tátra gerincét — minden kérdőjel eltűnik.
Néhány percig senki nem szólt. Nem volt mit mondani.
